Egyéb kategória bejegyzései

8 CSALÁD, 5 KÉRDÉS – Gergely Julianna (Jules)

Új sorozatunkban körbejárjuk, vajon egyes családoknál mitől működik jól a rájuk váró feladatok ellátása, hogyan tudnak közösen harmóniát teremteni a gyermeknevelési, otthoni munka, vagy a háztartási teendők terén. Nyolc család nő tagját kérdeztük meg, azonos kérdésekre válaszoltak.

HAMAR KONSZENZUSRA JUTUNK – GERGELY JULIANNA

IMG_7129

Mennyire fordítotok a családban arra figyelmet, hogy a másik által elvégzett láthatatlan munkát (például ételkészítés, takarítás, elromlott dolgok megszerelése, kerti munka, autótakarítás) elismerjétek, és ezt szóban is kifejezzétek? Egyáltalán fontos a köszönet, vagy mindenki tegye automatikusan a dolgát?
Egyikünknek sem az “elismerő szavak” a szeretetnyelve, így ez nem jelent problémát, ha elfelejtjük megköszönni. Szerencsére mindkettőnk számára természetes, hogy ezeket a feladatokat elvégezzük és nem várunk érte dicséretet.

60-70 évvel ezelőtt egy családban a férfi és női szerepek eltérőek voltak a ma szokásostól: sok családban pelenkáznak, házimunkát végeznek a férfiak, a nők pedig néha kemény tárgyalópartnerek, vagy jobban értenek egy villanykörte kicseréléséhez, mint a párjuk. Mi a véleményed, mikor volt jobb, régen, vagy ma?
Véleményem szerint most jobb élni, mert nagyon fontos, hogy a férfiak is kivegyék a részüket a gyereknevelésből és a házimunkából. Így lehet kerek egy család. Persze a családfenntartás is fontos, így természetesen a férfiakra ebből a szempontból kevesebb ilyen feladat jut, de így is egy kicsit belekóstolhatnak a napi teendőkbe.

Fontosnak tartod, hogy a nő is dolgozzon, pénzt keressen, hozzájáruljon a családi költségvetéshez? Milyen arányban tartod ezt jónak? Mit gondolsz arról, ha csak a férfi keres pénzt?
Szerintem elfogadható, ha csak a férfi keres pénzt (főleg, amíg kicsik a gyerekek). Ez nem azt jelenti, hogy a nő nem csinál semmit. Hiszen otthon (főleg, ahol több gyermek is van), bőven akad feladat. Illetve a gyerekek logisztikája is a feleségre hárul sokszor. Igazi elismerésem azon hölgyek felé, akik mindezt munka mellett is sikeresen meg tudják oldani!

Ha osztoztok a házimunkában, megbeszélitek előre, ki mit csinál? Szokott nézeteltérés lenni, ha az egyik fél nem végzi el, amit elvállalt?
Nem szokott nézeteltérés lenni, maximum viccesen megjegyezzük, hogy “nincs holnapra zoknim” vagy “nincs tiszta kiskanál”. :) Az évek során automatikusan kialakult, hogy ki mit csinál nálunk. Nagyon hálás vagyok a férjemnek, hogy például külön kérés nélkül, évek óta a mosogatást ő végzi nálunk, mert azt én nagyon nem szeretem.

Mit tartasz a legfontosabb férfi szerepnek egy családban? Jó, ha iránymutatást ad, vagy közösen kell dönteni mindenről? A gyermekek nevelésében milyen szerep az, amit csak ő tud képviselni?
A legfontosabb szerintem a CSALÁDFŐI szerep, és a családfenntartás. Nálunk általában mindent megbeszélünk, mielőtt döntenénk, főleg, ha nagy horderejű döntés előtt állunk. Szerencsésnek mondhatjuk magunkat, mert hasonlóan gondolkodunk, így hamar konszenzusra szoktunk jutni. A gyereknevelésben a legfontosabb, hogy látják a FÉRFI mintát, illetve nálunk a mókázás, lazulás, vicces pillanatok kötődnek apához a gyerekek nagy örömére.

 

(A cikk az EFOP-1.2.9.-17-2017-00025 „NŐK –Munka-Család” projekt keretében valósult meg)

 

8 CSALÁD, 5 KÉRDÉS – Puxler Nóra

Új sorozatunkban körbejárjuk, vajon egyes családoknál mitől működik jól a rájuk váró feladatok ellátása, hogyan tudnak közösen harmóniát teremteni a gyermeknevelési, otthoni munka, vagy a háztartási teendők terén. Nyolc család nő tagját kérdeztük meg, azonos kérdésekre válaszoltak.

PUXLER NÓRA – MAXIMALISTA VAGYOK

image (1)

“Mikor elolvastam a kérdéseket, komolyan elgondolkodtam erről az egészről. Eszembe jutott nagymamám, aki az évben ment nyugdíjba, mikor születtem. Mama, mikor ott voltunk gyerekkorunkban, minden nap főzött, etették és gondozták az állatokat, kapálta a kertet ültette a zöldségeket és még hosszasan sorolhatnám. Papám, az egész ház, a kert az ólak karbantartását végezte. A bungi tele volt ezt a célt szolgáló eszközökkel, barkácsfelszereléssel. Ha ideje engedte, bevont minket a munkálatokba és lelkesen szögeltük a satuba szorított fát.

Ezek alapján azt gondoltam, ez mindig így lehetett és munka mellett is ugyanerre képesek voltak. Így gondoltam egészen addig, amíg fel nem hívtam és el nem mesélte, hogy ez a munkás életük során hogyan is volt. Mit ne mondjak, meglepődtem. Elmesélte, hogy volt a háznál egy nagymama, aki amíg dolgoztak ellátta a teendőket, az ételt hordták és bizony volt egy Rózsika is, aki a gyerekre vigyázott, vitte őket óvodába meg ahova kellett.

Személyiségemet tekintve maximalista vagyok. Miután Réka 2019. szeptemberében megszületett, gondoltam mit nekem anyaság, gyerek mellett lehet komposztálni, kenyeret sütni főzni, pelenkát mosni. Ez egyébként egészen jól sikerült egy ideig. Aztán összeroppantam, hogy mégsem megy.

A komposztálás meg persze a rendszeres főzés megmaradt. de így is sok…. a mamámmal való beszélgetés után azt hiszem, újra gondolom ezeket a feladatokat.”

Mennyire fordítotok a családban arra figyelmet, hogy a másik által elvégzett láthatatlan munkát (például ételkészítés, takarítás, elromlott dolgok megszerelése, kerti munka, autótakarítás) elismerjétek, és ezt szóban is kifejezzétek? Egyáltalán fontos a köszönet, vagy mindenki tegye automatikusan a dolgát?
Nagyon fontos a köszönet. Férjem reggel elmegy dolgozni, este hazajön. Kialakítottam az itthoni rutin feladatokat, amivel mindig rendezett lesz a lakás, 1 héten egyszer alaposan kitakarítok. Mikor hazajön, szép rend van, és meleg étel várja. Van, hogy nem mond semmit, viszont van, hogy megjegyzi, milyen szép rend van, vagy azt mondja, olyan finomat főztem, hogy éttermet kéne nyitnunk. Azért van annyi önkritikám, hogy tudjam, ha ezt mondja, tényleg jól is sikerült. De ha éppen nem, akkor is tud olyat mondani, hogy ne érezzem rosszul magam. Ha ő megszerel valamit, annak is nagyon hálás vagyok, de az az igazság, hogy ő megfontolt típus, így előfordul, hogy többedjére kérem a megadott dologra, így annyira már nem tűnik láthatatlannak a dolog.

60-70 évvel ezelőtt egy családban a férfi és női szerepek eltérőek voltak a ma szokásostól: sok családban pelenkáznak, házimunkát végeznek a férfiak, a nők pedig néha kemény tárgyalópartnerek, vagy jobban értenek egy villanykörte kicseréléséhez, mint a párjuk. Mi a véleményed, mikor volt jobb, régen, vagy ma?
Az én nagyszüleim sem ültek otthon a gyerekekkel, hanem keményen dolgoztak. Tehát igazából nagy különbség nincs, de a nők több fajta szakmából választhatnak, ami nekem tetszik. Papám és apukám is kivették a részüket a takarításban, azonban mindkettőjüknek beosztotti pozíciójuk volt/van. Férjemék vállalkozást irányítanak, nagy a felelősség és a nyomás. Velejárója a rugalmas munkaidő, aminek persze megvan a maga előnye és hátránya is. Az előnye pedig mindenképp az, ha el kell vinni a gyereket oltásra, el tud jönni velünk, vagy ki tud ugrani vásárolni. Minden családi helyzet más. Szerintem, ha egy nő ki tud cserélni egy villanykörtét, vagy tud szerelni ezt-azt, teljesen rendben van és nem elítélendő, ha a férfi nem tudja. És az sem, ha a nő ügyvéd és tárgyal és a férfi kétkezi munkával keresi a pénzt. Egy olyan világban élünk, ahol mindenkiből lehet akárki.

 Fontosnak tartod, hogy a nő is dolgozzon, pénzt keressen, hozzájáruljon a családi költségvetéshez? Milyen arányban tartod ezt jónak? Mit gondolsz arról, ha csak a férfi keres pénzt?
 Én azt gondolom, ezt is személye válogatja. Van, aki 4 gyereket nevel és mégis úgy érzi kiteljesedve az életét, ha mellette dolgozik. Biztos van olyan is, aki egy gyermek mellett dönt úgy, hogy nem dolgozik. Én már középiskola alatt is mentem dolgozni, amikor csak tudtam, hogy saját magam tudjak ruhát venni (nem azért, mert a szüleimnek nem tellett volna rá) és a jogosítványom nagy részét is önerőből csináltam. Mindig is boldog voltam, hogy rendelkezek önálló egzisztenciával. Réka születése után nehéz volt elfogadni, hogy mostantól más lesz a helyzet, el kellett fogadnom, hogy a férjem a családfenntartó. Nem tudnám elképzelni az életem további részét munka nélkül, én olyan típus vagyok, akinek szüksége van rá. viszont élni fogok a lehetőséggel, hogy kislányom három éves koráig vele legyek és ez így van rendjén.
Én azt gondolom az a normális, ha a nő is hozzájárul a családi költségvetéshez, viszont nem olyan áron, hogy ne legyen ideje a családra. Fontos az egyensúly, mert persze a család ellátása sem mindig vakáció és valamikor pihenni is kell.

Ha osztoztok a házimunkában, megbeszélitek előre, ki mit csinál? Szokott nézeteltérés lenni, ha az egyik fél nem végzi el, amit elvállalt?
Nálunk ez kialakult. Férjem viszi le a szemetet, a szelektív szemetet, bevásárol, illetve a fürdetésnél is van saját feladat. Ez már teljesen rutinszerűen működik. Akkor volt konfliktus, mikor arra kért, ne hétvégén takarítsak, amikor Ő itthon van. Ettől teljesen kibuktam. Azért takarítottam hétvégén, mert tudtam, hogy a gyerek akár 3 órát is eljátszik vele amíg megcsinálom. Így hétköznap jóval nehezebb. Ha nem csinál meg valamit, én vagyok a türelmetlen típus mert tőle is azt a hozzáállást várnám, amit magam felé követelek. Sokszor nem gondolok bele, hogy mire hazaér fáradt, viszont azt is tudom, mikor férne bele, hogy elvégezze. Ő sosem von kérdőre az én feladataimat illetően. Szerinte túlzásba viszek mindent.
A titok, hogy nincs több háztartásos feladata, talán abban rejlik, hogy nehezen adom ki a kezemből a munkát. Szeretem, ha az én módszeremmel van kitakarítva és nem erőltetném rá, ahogy én csinálom, mert elmenne tőle a kedve. Ha meg úgy csinálja ahogy ő akarja, nem szeretném dicsérni csak azért, hogy legközelebb is megcsinálja (jó taktika egyébként), annak ellenére, hogy azért nem tetszik az eredmény.

Mit tartasz a legfontosabb férfi szerepnek egy családban? Jó, ha iránymutatást ad, vagy közösen kell dönteni mindenről? A gyermekek nevelésében milyen szerep az, amit csak ő tud képviselni?
A stabilitás, hogy legyen határozott, amikor én határozatlan vagyok. Legyen türelmes, amikor én nem vagyok az, ezzel az egyensúly megteremtése. Fontos, hogy a döntéseket együtt hozzuk meg annak érdekében is, hogy ez a későbbiekben ne legyen egy konfliktus forrása. A gyerekek a látott példák alapján fognak maguknak párt választani. Viselkedésünkkel férfi és női ideálokat teremtünk. A legfontosabb férfi szerep szerintem kislányom nevelésében, hogy megtanítsa a férjem, hogyan kell a férfinak a nővel viselkedni. Mármint itt most arra gondolok, hogy a férjem hozzám való viszonya milyen, amit ebből lát. Az, hogy SZERET, tisztel, türelmes velem, puszit ad, együtt nevetünk, de tud is határozott lenni. Ez a kép ennél nyilván összetettebb, csak pár tulajdonságot emeltem ki. Ez az, amit csak Ő tud képviselni.

(A cikk az EFOP-1.2.9.-17-2017-00025 „NŐK –Munka-Család” projekt keretében valósult meg)

 

8 CSALÁD, 5 KÉRDÉS – Csörgits Andrea

Új sorozatunkban körbejárjuk, vajon egyes családoknál mitől működik jól a rájuk váró feladatok ellátása, hogyan tudnak közösen harmóniát teremteni a gyermeknevelési, otthoni munka, vagy a háztartási teendők terén. Nyolc család nő tagját kérdeztük meg, azonos kérdésekre válaszoltak.

CSÖRGITS ANDREA – FINOMHANGOLÁS, ÚJRATERVEZÉS

Mennyire fordítotok a családban arra figyelmet, hogy a másik által elvégzett láthatatlan munkát (például ételkészítés, takarítás, elromlott dolgok megszerelése, kerti munka, autótakarítás) elismerjétek, és ezt szóban is kifejezzétek? Egyáltalán fontos a köszönet, vagy mindenki tegye automatikusan a dolgát?
Fontos lenne! De ez egy érdekes kérdés: a családi életünkben elvégzendő feladatokat soha nem neveztük “láthatatlan munká”-nak, hiszen nagyon is látható, ha az étel az asztalra kerül, a polc a falra, a szennyes a szárítóra majd a kivasalt ruha a szekrénybe. Az a fontos, hogy minden megoldódjon, és ez senkinek se okozzon vállalhatatlanul nagy feladatot. Ezt igyekeztünk mindig is jó szervezéssel, ügyes beosztással, és ha épp szükség volt rá, kis segítséggel, később a növekvő gyermekeink bevonásával megoldani.  Ha mindenki kiveszi a részét a közös feladatból és kölcsönösen segítjük egymást abban, hogy minden megoldódjon a ház körül, egész más megvilágításba kerül az a kérdés hogy elvárható-e, vagy jár-e érte köszönet, nem?

image

60-70 évvel ezelőtt egy családban a férfi és női szerepek eltérőek voltak a ma szokásostól: sok családban pelenkáznak, házimunkát végeznek a férfiak, a nők pedig néha kemény tárgyalópartnerek, vagy jobban értenek egy villanykörte kicseréléséhez, mint a párjuk. Mi a véleményed, mikor volt jobb, régen, vagy ma?
Szerintem ezt a kérdést nem lehet egyértelműen megválaszolni. Van, akinek régen úgy volt jó, ahogy elvárták, és volt, aki a szigorúbb elvárások mellett is saját belátása szerint eltérően cselekedett. Mint ahogy van, akinek ma jó azzal, hogy a szerepek átalakultak, és élhet ezzel a szabadsággal, vagy beoszthatja éppen ugyanúgy, mint ahogy a dédnagymama tradicionális elveket követő családjában elvárták volna. Anno az elvárásokkal szemben lehetett talán nehezebben a saját utadat járni, ma a túlzott szabadság okozhat nehézséget a megfelelő út kiválasztásában… ki tudja? Véleményem szerint minden család más, és az a fontos, hogy a pár tagjai között az otthoni feladatmegosztásban konszenzus és egyensúly legyen. Alapvetően nem az a fontos, hogy ki melyik feladatot végzi, sokkal inkább az, hogy minden feladatnak legyen gazdája és azzal ki legyen békülve. A férjem például örömmel főz, és hogy mit, azt a húsos pult előtt állva a kínálat alapján  impulzívan dönti el. Készíthetek én bevásárló listát, akkor is. Ugyanakkor, amíg ő vásárol, én gyakran épp porszívózok, mert a porszívó hangjától a hideg futkos a hátán.

Amikor a lányaink kicsik voltak én voltam az a  kosztümös pénzügyes anyuka, aki hajnalban indult a pesti irodába és fél 8-kor már az első emailt is kiküldte. Mivel pacsirta  típus vagyok, remek volt így. Apa (a bagoly) a lányokkal kicsit lassabban szedte össze magát reggel, kényelmesen elsétáltak az oviba, így nyugalmasan mosolyogva indult a nap. Délután cserébe én értem oda korán értük, apa tette a dolgát és este én aludtam el a kicsik mellett (velük együtt) a mese után (alatt). De képzeljétek csak ezt el fordítva!

Fontosnak tartod, hogy a nő is dolgozzon, pénzt keressen, hozzájáruljon a családi költségvetéshez? Milyen arányban tartod ezt jónak? Mit gondolsz arról, ha csak a férfi keres pénzt
A nagymamám egyszerű falusi de bölcs asszony volt, többször mondta: ‘kislányom, egyre figyelj mindig legyen spórolt pénzed, ami csak a tiéd, hogy a magad ura légy!”  Azóta közgazdász lettem, elvégeztem az egyetemet, de ennél jobb tanácsot én sem tudnék adni a lányomnak. Tény, hogy arra azért többen láttunk már példát, hogy mennyire kiszolgáltatott helyzetet tud teremteni, ha csak az egyik fél keres pénzt. De ez egy szélsőséges értelmezése ennek a kérdésnek.

Sokféle család van, sokféle jó megoldás, így szerintem nincs arra szabály, hogy kinek mivel és mennyivel kell hozzájárulnia a családi boldogsághoz vagy boldoguláshoz. Sok-sok minden van, ami pénzben nem mérhető, de például időben, figyelemben, empátiában, vagy mosolyban igen. Mennyit ér az idős szülők meglátogatása, pár kedves szó kíséretében, vagy egy házilag készített jól sikerült óvodai jelmez fölötti gyermekmosoly a jelmezbálon, az a mézeskalács, amit az egyébként undok tini sütött a nagyival teljes egyetértésben csacsogva… és az undok tini jövőbeli családjának első karácsony estéje a nagyi receptje alapján készült mézeskaláccsal. Ezek vajon, hogy lennének  összemérhetőek egymással, vagy bármilyen bankszámla egyenlegével? És mennyit kellene levonni arról a bankszámláról, azaz mi az ára annak, ha a srácok mindig utolsók az iskolai napköziben?

Ha osztoztok a házimunkában, megbeszélitek előre, ki mit csinál? Szokott nézeteltérés lenni, ha az egyik fél nem végzi el, amit elvállalt?
Nekem erről a kérdésről egy példa jutott eszembe. A klasszikus modell: tini lányaink nőttek nődögéltek, kamaszodtak  és persze indult a meccs…a mikor is / miért is kellene a szobát már kitakarítani, …. ki szerint van már elég nagy / még egyáltalán nem is nagy rendetlenség / kosz.. miért pont én ?… miért épp most? Ugye ismerős. A férjemmel tanakodtunk és hoztunk egy döntést: lányaink vannak, akik előbb vagy utóbb reményeink szerint családanyák lesznek, így meg kell tanulniuk a házkörüli teendőket, azért hogy otthonosan mozogjanak e feladatokban, lehetőleg minél több ilyen feladatban, de nem akartuk erőszakkal rávenni őket és pláne nem a kedvüket szegni. Így egy kis cselhez folyamodtunk. Leültünk közösen és családi projektet szerveztünk, megbeszéltük, hogy nincs mese, ezen a hétvégén ki kell takarítani a házat annak minden zegzugával együtt és ez mindannyiunkra szabott közös feladat lenne, mert ha csak egyikünk dolgozik,  az egy főre legalább 5-6 óra, így nem jut idő közös programra, kirándulásra. Ha felosztjuk az kb. fejenként másfél óra… és lehet választani abban, hogy 1) ki mit vállal és abban is, hogy 2) azt a feladatot ki mikorra ütemezi.. a lényeg, hogy vasárnap estére minden elkészüljön.
És láss csodát, a lányok egymással boltolva osztották be a feladatokat “ok, akkor enyém a fürdőszoba, de akkor te mosol fel a konyhában”, mire a válasz: “én inkább porszívózok, de akkor anya törölgeti le a bútorokat, mert azt mindketten utáljuk”.

Mit tartasz a legfontosabb férfi szerepnek egy családban? Jó, ha iránymutatást ad, vagy közösen kell dönteni mindenről? A gyermekek nevelésében milyen szerep az, amit csak ő tud képviselni?
A végtelen kompromisszumkeresés a demokrácia halála. De a család alapvető felépítése nem is demokratikus, mert a két szülő eleve fölérendelt helyzetben vagy a gyermekekhez képest, és ez így van rendben. A szülők közötti összhang alapvető elvárás nevelési kérdésekben, és valakinek következetesen ki kell tudni mondani az utolsó szót. Nagy vonalakban ezek lehetnek az alapelvek, amelyek között egy család harmonikusan tud működni.
Ezen belül azonban sokféle egyéni színezet alakulhat ki a szereplők – ezen belül is alapvetően a szülőpár tagjainak személyisége, neveltetése, habitusa, világlátása alapján – amit a családba érkező gyermekek személyisége habitusa tovább gazdagít. Szerencsésnek mondhatom magunkat,  mert a férjemmel gyermeknevelési elvekben alapvetően kezdetektől egy húron pendülünk, és ez sokat segít. ha következetes szülői magatartást kell a gyermekeink felé képviselnünk. Az alapvető irány tehát egységes, és ha vannak az árnyalatokban eltérések, azt jellemzően négyszemközt egyeztetjük, és ezt a konszenzust képviseljük. Az persze egy másik kérdés, hogy azonos elvek alapján, ugyanaz az módszer, még ha teljes egyetértésre épül is,  hogy válik be az egyik és a másik gyermeknél? De akkor jön az újratervezés,  brainstorming, finomhangolás, aztán ha szükséges, megint csak az újratervezés.

 

(A cikk az EFOP-1.2.9.-17-2017-00025 „NŐK –Munka-Család” projekt keretében valósult meg)

Tanítónő, anya

Kovácsné Horváth Beatrix-szal, aki három gyermek anyukája és jelenleg tanítónőként dolgozik 13. tanéve az esztergomi Árpád-házi Szent Erzsébet Gimnázium, Óvoda és Általános Iskolában, arról beszélgettünk, hogy a tanítói munkának van egy láthatatlan, mégis igen fontos vetülete, melyet ő tapasztalatom szerint igen magas szinten űz. Igen szerényen és alázattal osztotta meg ez irányú bölcsességét.

Hogyan lettél tanítónő?
Már alsó tagozatos koromban nagyon szeretettem „iskolásat” játszani, ekkor fogalmazódott meg bennem, hogy ha nagy leszek, tanítani szeretnék.

Én

Változtál az évek során, mint tanítónő, ahogy egymás után születtek a gyermekeid, nevelted őket? Visszahatott a tanítói munkádra? Hogyan?
Természetesen, nagyon sokat. Amióta anyuka vagyok, nagyon sok tapasztalattal lettem gazdagabb. A rám bízott gyerekeket is igyekszem úgy nevelni, mintha a sajátjaim lennének. Ha szükséges, bizonyos szituációkban szigorú vagyok velük, de fontos, hogy érezzék akkor is, hogy szeretem őket, és ha gondjuk van, bármikor megtalálnak. Máskor pedig én is tudok engedni.

Megtanítod a gyermekeket írni-olvasni-számolni, de ez nem fedi le a munkád, van egy kevésbé szembetűnő része is: a nevelés és a gyermekek „felépítése” bátorítás által. Hogyan kell elképzeli ez utóbbit a gyakorlatban?
Minden egyes gyermek értékes kis csoda és meg kell hozzájuk találni a megfelelő eszközt, hogy megnyíljanak számomra. Igyekszem sok szeretettel, beszélgetéssel, játékkal, az együtt töltött időben kideríteni, hogy ki miben nagyon jó és ki miben kevésbé. Aki bátor és nagyon tehetséges, az manapság könnyebben boldogul, viszont aki félős vagy kevésbé ügyes, azt bátorítani kell és bízni benne, hogy meg tudja csinálni a rábízott feladatot.

received_558197671415663

A gyerekek és a hivatásod gyakorlása mellett mennyi időd jut magadra? Hogyan töltődsz fel?
Igen kevés. Bár már többet alszom, mint pár éve, de azért még mindig keveset. Fontos a család, de nagyon szeretek tanítani is. A sok feladat között próbálok eligazodni. Nagy távokban nem gondolkozom, csak mindig az adott napi vagy heti feladatokra koncentrálok. Természtesen minden nap imádkozom, hogy a Jóisten adjon erőt és egészséget a rám bízott feladatokhoz. Szabadidőben szeretek kézimunkázni (hímezni, kötni, horgolni), sütni, kertészkedni, túrázni, olvasni és új dolgokat kipróbálni.

 

 

(A cikk az EFOP-1.2.9.-17-2017-00025 „NŐK-Munka-Család” projekt keretén belül valósult meg)

Gyermekek az égből

Őszi napsugaras napon egy kávézó teraszán beszélgettünk Durzák Annával, akit születésem óta ismerek, sőt ennél szorosabb kötelék is van köztünk. Tanárként itt tanított Esztergomban, itt lakik és a legtöbben valahol biztosan összefutottak már Vele valamikor, mondjuk egy kóruskoncerten, versmondó estjén, vagy valamilyen kulturális rendezvényen. Amiben mégis a legtöbbet adja számunkra, az a sok szeretetteli önkéntesség, legyen szó beszélgetésről, meghallgatásról, bátorításról, vagy gyakorlati segítségnyújtásról főként gyermekek felé.

IMG_7534

Nem lett családod – férjed és gyermekeid -, de az évek során mégis rengeteg gyereket kaptál, akik lépten-nyomon körülvettek, mintha a sajátjaid lettek volna. Kik ők, hogy alakult ez?
Az első gyermek, aki érzelmileg közel került hozzám, a testvérem elsőszülöttje. Akkor voltam 24 éves, és kérésükre a keresztanyja lettem. Hamarosan született egy testvére, így mindketten sokat jelentettek számomra. Majd a barátaim is családot alapítottak és sorban születtek a gyerekek. Felkértek keresztszülőnek, így szaporodott keresztgyerekeim és lelki gyermekeim száma. Te lettél a második. Majd egy másik baráti családban, ahol nem lehetett saját gyermek, örökbe fogadtak 3 gyermeket. Bár ők nem voltak hívők, mégis azt fogalmazták meg, hogy szerintük a hívő emberek boldogabbak, ezért szeretnék a gyermekeiket megkeresztelni. Megkértek, hogy legyek a keresztszülőjük, így lett rögtön 5 „gyermekem”. Majd egy tanítványom ment férjhez, s az ő négy gyerekéből kettő szintén keresztgyermekem lett. Az évek során jött még 2 újabb, s így összesen 9 gyermekes keresztmama lettem. Az utolsónál szerintem már idős voltam ehhez a feladathoz, de a szülők – akik közül az édesanya szintén tanítványom volt – ragaszkodtak hozzám. Természetesen a gyerekek testvérei is a lelki családba tartoztak, ők is közel álltak hozzám. Idővel lettek bérmagyerekeim is, részben közülük, vagy a testvéreik közül valaki. Érdekes történet, hogy egy családban mindhárom gyermek bérmaszülője voltam már, amikor kiderült, hogy az édesanya még nem bérmálkozott. A következő évben felkészült, s ő lett az utolsó bérmagyerekem. Véletlenül ők is kilencen vannak. A tanítás is hozott mellém gyermekeket. A tanítványaim közül is többel megmaradt a kapcsolat. A Bazilikában működött egy ifjúsági hittancsoport. Kovács Tibor atya vezette, de megkért, hogy én is legyek jelen a foglalkozásokon. A beszélgetések végén egy csapat sokszor hazakísért, és éreztem, hogy szívesen maradnának még együtt. Az otthonomban folytattuk a beszélgetést. Ebből a csoportból is alakultak barátságok, majd a későbbi családjaikkal is. Így lettem sok helyen pótanyuka, később pótnagymama.

Mit jelent számodra az, hogy valakinek a lelki anyukája vagy?
Azt tapasztaltam, hogy ez nemcsak annyi, hogy egy születés- vagy névnapról megemlékezel, hanem sokkal több, főként, ami a találkozásokat illeti, mert a hétköznapokban is volt, hogy vállaltál velünk kapcsolatos feladatokat, amivel segítetted egyrészt a családunkat, másrészt szorosabbra fűzte a kötelékeket köztünk.
Rendszeresen imádkozom a lelki gyermekeimért, felelősnek érzem magam értük. Természetesen, ha a szülőknek olyan feladata volt, hogy szükségük volt gyerekvigyázóra, akkor vállaltam ezt, vagy kísértem gyerekeket szakkörre, zeneiskolába, egyéb programokra. Így gyakorlatilag is jelen lehettem az életükben. Nyaranta meg pláne! Egy idő után azt éreztem, hogy nem elég a nyár arra, hogy minden keresztgyerekemmel tudjak minőségi időt tölteni, pár napot jöhessenek hozzám nyaralni. Akkor jött egy ötlet, hogy legyen egy olyan tábor, ahova mindenkit meg tudok hívni, együtt tudok lenni mindnyájukkal, és közben a szülők tudnak kettesben nyaralni, vagy olyan feladatokat elvégezni, ami gyerekmentesen könnyebb.

IMG_5159A kép helyettesítő szövegét a automatikusan a kép címe lett. Biztos, hogy ez megfelelően leírja a kép tartalmát? Ha nem, akkor légy szíves javítsd ki.

Ha most visszanézel arra, hogy nem lett családod, és így alakult az életed, hogy látod ezt?
Nagyon nagy hálával a szívemben. Amikor elmúltak azok az évek, amikor az ember erre vágyakozik, megkaptam azt az ajándékot, hogy rájöhettem, ez az én utam. Még gondolatban sincs hiányérzetem, mert annyi örömet kaptam az évek során! Azt érzem, hogy a helyemen voltam, és ezért hálás vagyok Istennek. Idős hölgyektől hallottam, akik egyedül – bár szeretetben gazdagon – éltek, sajnálják, hogy nem lett gyermekük. Engem gazdagon megajándékozott velük az Úr.

Vissza tudsz emlékezni arra, hogy mikor érezted meg ezt, hogy már nincs benned hiány, hanem azt érzed, hogy az életed ilyen területen is teljesen betöltött?
Közel negyven évesen szerveztem először a dömösi tábort. Kezdetben 20 gyermek volt, majd idővel nőtt a létszám 40-45 főre. Ezt 25 évig csináltuk. Az évek múltával már a saját gyermekeiket hozták a kezdetben kamaszkorúak. Az induláskor sok kicsi volt, 8-9 odafigyelésre szoruló óvodás korú. Amikor átmentünk a templomba, előttem ültek az iskolások, karomon, egyik és másik térdemen is 1-1 kicsi, mögöttem meg a kamaszok. Végignéztem rajtuk és öröm töltötte el a szívemet. De jó nekem, hogy Isten szőlőjének munkása lehetek! Itt eltűnt bennem az, hogy nem a saját gyermekeim, de gyermekek, akik számomra nagy ajándékot jelentenek.

Volt olyan, hogy magányosnak érezted magad? 
Olyan volt, hogy személyes társra vágytam, de magányos nem voltam, mert nagyon sok barát vett körül. Mindig kapcsolatban voltunk, vagy én mentem hozzájuk, vagy ők látogattak engem, közös programokat szerveztünk. Inkább úgy mondanám, hogy társtalannak éreztem magam azokban az években, amikor mindenkinél ez volt a „program”. Akkor voltak nehéz idők, de az volt a szerencse, hogy akkor is ott voltak a családok, a lelkigyerekek, tanítványok, jóbarátok. Visszatekintve mindig harmóniában voltam a világgal, nem emlékszem olyan időszakra, hogy ennek kívülről lett volna lenyomata.

 

(A cikk az EFOP-1.2.9.-17-2017-00025 „NŐK-Munka-Család” projekt keretén belül valósult meg)

Miért olyan fontos az apa a családban?

Érezzük, hogy ez nem csak arról szól, hogy megteremti a hátteret és elvégzi otthon a férfias munkákat. Ennél sokkal többet! Erről beszélgettem Dévényiné Giesz Bernadettel, egy nyolc gyermekes család édesanyjával. Kíváncsi voltam, hogy vajon egy ilyen nagycsaládban hogyan látják mindezt, mit hozott az évek gyakorlata.

Mindig is nagycsaládot terveztetek?
Két nővérem van, nem volt kérdés, hogy legalább ennyi gyereket én is szeretnék, de azt gondoltam, a négy talán szerencsésebb, mert páros szám. Erről Norbival, akinek szintén két testvére van, nem sokat beszéltünk és nem tervezgettünk. Álmomban sem gondoltam, hogy ennyi gyerekünk lesz.

IMG_4634

Hogyan menedzselitek a családotokat?
Mindkettőnkre szinte mindig szükség van, ezért nagyon jól kell beosztani az erőinket és az időnket. A feladatok nagy részét felváltva végezzük, aki éppen tudja, csak néhány dolog van, ami egyéni, nyilván a közjegyzői munkát csak Norbi tudja végezni, és például a főzés többnyire az én feladatom. A működtetés legfontosabb feltétele mindkettőnk számára a megfelelő töltöttségi szint. Ha le vagyunk merülve fizikailag, de még inkább lelkileg, akkor akadozik a család működése.

Mi Norbi szerepe (a családban)? Hogyan jelenik meg ez a gyakorlatban?
Ő a családfő, ez minden családtag számára nyilvánvaló. Ő a kenyérkereső, és ennek a fontosságát, a mögötte levő áldozatot és felelősség vállalást a nagyobb gyerekeink már egyértelműen átérzik. A kisebbek azt látják, hogy bár fontos az édesapjuk számára a munkája, igyekszik sok időt tölteni velük, részt vesz az életükben. A Schönstatt Családmozgalom egyik programján hallottunk az apás-napok gyakorlatáról, amit mi is átvettünk. Minden gyereknek van egy hétköznapja, azon belül egy órája, amit kettesben tölthet az apukájával. Ez inkább a kisebbekkel működik, de ők nagyon szeretik, megéri azt az áldozatot, amit az állandó háttérmunka jelent az otthonmaradókkal. A nagyobb gyerekeink dolgait imában visszük Isten színe elé újra és újra, és ezt Norbi igazi atyai hűséggel teszi.

DSC_0912 (1)

Miért fontos szerinted mindaz, amit ő tesz hozzá a családi élethez? Miben egészít ki?
Nőként és anyaként számtalan olyan dolgot tudok adni a gyermekeim számára, amik pótolhatatlan értékek: figyelmes szeretettel fordulok feléjük, igyekszem nyitott szívvel hallgatni és befogadni őket, amikor kiegyensúlyozott vagyok, jó légkört teremteni az otthonunkban a szinte állandó jelenlétemmel és végül, de talán legfontosabbként, feltétel nélkül szeretni őket. Minderre nem lennék képes, ha nem nyújtana a családi életünkhöz biztonságot és stabilitást Norbi, a férjem. Ez legalább annyira lelki, mint fizikai vagy anyagi biztonság. Én nagyon érzékeny vagyok, sokszor az érzelmeim rabja, ilyenkor Norbi a higgadt, nyugodt erő. Persze, bizonyos dolgok meg őt hozzák ki a sodrából, akkor nekem kell nyugodtnak maradnom. Ismét a végére hagytam a legfontosabbat: több évtized házasság és közös élet után Norbi szeret engem, és ezt a gyerekeink látják. A legnagyobb ajándék, amit az édesapjuktól kaphatnak, hogy tapasztalják, a házasság minden nehézség és kihívás ellenére élhető és szép életforma.

Többször említetted, hogy mennyire szükséges az, hogy legyen erőd, amiből adni tudsz. Hogyan töltődsz fel a mindennapokban?
Első a kapcsolattartás Istennel, aki minden jó forrása. Próbálok lehetőség szerint időt szakítani imára, hétköznapi szentmisére, lelki olvasmányokra. Aztán ahhoz, hogy szeretni tudjak, kell, hogy érezzem, én is szerethető vagyok. Ezt a tapasztalatot egész konkrétan a szeretteimmel való közelségből szerzem meg: feltölt, ha kettesben vagyok a férjemmel és bármi olyat csinálunk, ami távol áll a hétköznapi rutintól, vagy a nagylányaimmal, barátnőmmel beszélgetünk egy kávé mellett a világ dolgairól, és végül, nagyon szeretek egyedül lenni, csak úgy lenni, nézelődni és szemlélni mindazt, ami körülvesz.

 

 

(A cikk az EFOP-1.2.9.-17-2017-00025 „NŐK-Munka-Család” projekt keretén belül valósult meg)

A sárkányokat le lehet győzni!

Amikor felhívtam Kovács Dórát, és elmondtam neki, hogy egy cikk megírása kapcsán keresem, meglepődött, és egyben megköszönte, hogy rá gondoltam. Megjegyezte, hogy nem igazán szokott magáról beszélni, kivéve, ha hasznára lehet másoknak, gyógyulása során szerzett tapasztalataival. Dóra ma már nyugdíjas éveit tölti, de aktívan dolgozik életmód-tanácsadóként az Egészségforrás Alapítványnál.

dóra kép

Bizonyára mindnyájan sok tervvel, céllal indulunk a nagybetűs életbe. Vágyaink között szerepel az érdekes munka, szeretni való házastárs és a gyereknevelés ajándéka. Nekem minden sikerült eleinte, aztán elromlottak a dolgok. Megbetegedtem rossz életkilátásokkal. Küzdelmes időszak kezdődött, de végül legyőzte félelmeimet a gyógyulási vágyam. Az orvosi kezelések után vállaltam egy szigorú életmódváltást és ez megváltoztatta az egész világlátásomat. Kétévnyi gyógyterápia után meggyógyultam és újjászülettem. Azóta is igyekszem egészségesen élni. Életmód-tanácsadóként az Egészségforrás Alapítványban daganatos betegeknek segítek a saját gyógyulási útjuk kialakításában.

Mi is történt? Egy orvosi vizsgálaton kiderült, hogy daganatom van. Az első összeomlás után természetesen keresni kezdtem az orvosi gyógykezelés lehetőségeit. Orvosaim a műtét és a kezelések fontosságára hívták fel a figyelmemet és a betegség lehetséges okát a túl sok napozásra fogták. Ez egyáltalán nem volt rám igaz, mert sose szerettem aszalódni a napon. Megműtöttek, reménykedni kezdtem. A gyerekek is egyre nőttek. Munkát vállaltam és azt gondoltam magam mögött hagyok egy nehéz életszakaszt. Nem így történt.

Tíz hónap múlva kiújult a betegségem. Ekkor mintha az ijedelem kiugrasztott volna a bokorból, dühösen és most már elszántan gyűjteni kezdtem az információkat egyéb kiegészítő, természetes gyógymódokról. Így kerültem kapcsolatba az Egészségforrás Alapítvánnyal Budapesten, ahol sok biztatást, gyakorlati tanácsot, lelki támogatást kaptam. Itt ismerkedtem meg a komplex kezelés fogalmával, ami a hagyományos orvoslást összeköti az egészségjavító életmóddal. Megértettem, hogy erősítenem kell az immunrendszeremet, ami többféleképpen is lehetséges. Én egy táplálkozási terápia mellett döntöttem és beiratkoztam egy autogén tréning tanfolyamra. A családi költségvetést férjemmel újragondoltuk, beszerzések, konyhai segítő megtalálása, merthogy ettől kezdve két évig bio-zöldséget és gyümölcsöt ettem nyersen és főzve, de sokat. Gyakorlatilag háziasszony lettem újra. Szerveztem a gyerekek életét és a magam gyógyterápiáját. Közben az alapítványban összeverődtünk néhányan betegtársak a zöldségek közös beszerzésére és rendszeressé váltak a találkozások, ahol kicseréltük terápiás tapasztalatainkat. Őszinték voltunk, tiszteltük és segítettük egymást. Rájöttünk, hogy közösen erősebbek vagyunk. Lassan kialakult egy önsegítő csoport, ami komoly lelki támaszt is jelentett mindnyájunknak. Ezekben az években tanultam meg, hogy tehetetlenségérzés helyett mindig azt keressem, hogyan oldjam meg az adott problémát. Óriási átalakulás és belső utazás is volt ez egyúttal. Most jobban ismerem a határaimat, tudom mi az, ami gyengít és mitől vagyok erős vagy békés. Meggyógyultam, mindennek már 30 esztendeje. Hála a Gondviselőnek és minden segítőmnek!

Hogy történt, hogy az alapítványnál kezdtél dolgozni? Mit jelent neked most az alapítványnál végzett munka?

Az alapítvány kezdetektől fogva barátságos oktató és támaszadó hely volt a megbetegedett embereknek, ahol lelkileg erőre kaptak, új ismereteket gyűjthettek és aktív résztvevői lettek helyzetük jobbításának. Úgy érzem, hogy a bátorítást tovább kell adni, többet kell arról beszélni, hogy mi minden segítheti a gyógyulást. Tíz évig laikus önkéntes segítőként kapcsolódtam az alapítványi programokba. Időközben továbbképeztem magam, és most életmód-tanácsadóként dolgozom itt. Tudom, hogy senki helyett nem gyógyulhatunk, de azt is tudom, hogy ha többet tudunk arról, mi lehet hasznunkra, akkor bátrabban nézünk szembe a sorsunkkal.

A cikkben említett alapítvánnyal e-mailben lehet felvenni a kapcsolatot:  egeszsegforras.alapitvany@gmail.com

 

(A cikk az EFOP-1.2.9.-17-2017-00025 „NŐK –Munka-Család” projekt keretében valósult meg)

Minták, álmok, valóság

Arató Annával egy tea mellett beszélgettünk arról, hogy hogyan befolyásolják a felnőtt életünket az otthonról hozott minták, a gyermekkori álmok. Nemcsak egy rossz emlék, tapasztalat lehet gát, egy tökéletes gyerekkor és a pozitív példa is olykor kihívást jelenthet.

Mesélnél arról, hogy hogyan nőttél fel?
Nagycsaládban, 4 testvérrel nőttem fel. Nem csak visszaemlékezve, de akkor megélve is boldognak, élménydúsnak és szeretettel telinek éreztem. Sokáig én voltam az egyedüli lány a három fiú testvérem mellett, de aztán kaptam egy húgot, akinek nagyon örültem. A családi ünnepek, nyaralások, programok, minden teli volt szeretettel, odafigyeléssel. Most felnőttként visszagondolva, különleges dolognak tartom, hogy a szüleim mennyire megbíztak mindig bennünk, döntéseinket támogatták, ha kellett segítették. Nagyon hálás vagyok nekik és csodálom azt, amit megteremtettek.

Panni kacsa

Hogy képzelted el gyerekként a majdani családodat?
Talán 18-19 lehettem, amikor elkezdtem ezzel foglalkozni. Felfigyeltem kisgyerekes családokra, elképzeltem, hogy majd nekem is ilyen meg olyan lesz a saját családom. Folyamatosan voltak körülöttem gyerekek, mert nagy volt nemcsak a mi családunk, hanem a rokonságban is ez volt a jellemző. Vigyáztam a nagybátyám gyerekeire, egyetemistaként a bátyám iker lányaira, külföldön bébiszitterkedtem. Természetes volt, hogy mindig volt gyerek körülöttem, rám bízták őket, örömömet leltem bennük, jól tudtam kezelni őket. Azt gondoltam, hogy a gyerekneveléssel sose lesz problémám, sőt bébiszitterként annyira bizonygattam a nem túl pozitív angliai példát látván, hogy majd én ennél sokkal jobban fogom csinálni. Nagyon élveztem a saját nagy családunkat, így minimum 3 gyermeket szerettem volna.

Hogyan ismerkedtetek meg a férjeddel?
2006-ban ismertem meg Robit. Nagyon vicces, mert egy egyetemre jártunk Veszprémbe, de ott sose vettük észre egymást, pedig ugyanazon falak között tanultunk, mozogtunk. Három évvel a diploma után mentem vissza a híres nevezetes veszprémi utcazene fesztiválra, és ott egy közös ismerősön keresztül találkoztunk. Az udvarlás éveit hétvégi kapcsolatban töltöttük, mert ő Veszprémben dolgozott, míg én Budapesten, majd 2008-ban házasodtunk össze. Akkor talált munkát ő is Pesten, ott kezdődött a közös életünk. 2009-ben született Matyi, majd két évre rá Soma. Utána volt egy szünet, de aztán jött az érzés, hogy még valaki hiányzik, így lett végül Bálint is a családunk része.

Említetted, hogy meglepődtél kicsit, mert más lapokat osztott az élet, mint amit elképzeltél magad számára. Nem azt az idilli családi életet kaptad, ami a képzeletedben élt, bár ezzel sokan vagyunk így.
Anyukám mondta is, hogy nem szabadna elképzelnünk előre, hogy milyen gyerekeink lesznek és milyen családunk. De valahol természetes, hogy idilli képet alkotunk, mert sok minden ezt sugározza észrevétlenül, például a reklámok vagy filmek, hogy ha kisbabád vagy kisgyerekeid vannak, akkor minden olyan szép, tökéletes és harmonikus. De ezért sokszor meg kell küzdeni. Vannak feladatok, amit kapunk. Ez lehet egy hosszan elhúzódó testvér-féltékenység és az ebből eredő nehézségek, vagy lehet gyermeki szorongással való küzdelem. Arról nem is beszélve, hogy legtöbbször a saját magunk lelkiismeretével is hadakozni kell, mert szeretnénk mindent jól és tökéletesen megoldani, boldog és gondtalan gyerekkort biztosítani. Azt gondoltam, hogy a sok, gyerekek mellett szerzett tapasztalatom, valamint az otthonról hozott minta és a jó példa majd minden akadályon átsegít. Robinak is jó érzéke van a gyerekekhez, sok időt tölt velük, mindent együtt csinálunk. Aztán, amikor azzal szembesültem, hogy a módszereim nem működnek, rengeteg könyvet elolvastam a témában. Végül rájöttem, hogy addig tudtam gyereket nevelni, amíg nem lett sajátom.

Valahol még most is vannak ilyen elképzeléseink, álmaink, hogy máshol reggel minden flottul megy, kedvesen ébresztik a gyerekeket, ott van a reggeli az asztalon és vidáman időben beérnek az iskolába, munkahelyre, nem?
Nálunk a gyerekek sajnos nem akarnak reggelizni. Amikor elkezdték az iskolát, kikészítettem a reggelit, megfőztem a teát, és elterveztem, hogy majd együtt reggelizünk, beszélgetünk, ahogy a filmekben, de ők csak simán kaja nélkül elrohantak az iskolába. Bármit csinálhatok, akkor sem fognak leülni. Nem jött be az együtt reggelizés a „frissen facsart narancslé” mellett. A vacsora ellenben másfél óráig tart, nagyon hosszú, nagyon sokat esznek és mindenki egyszerre beszél. (Nevet.) Mindent az estébe akarnak belesűríteni, lefekvés helyett legóznak, játszanak, rajzolnak, cserébe reggel nagyon nehezen kelnek.

Amikor ilyen küzdelmesek a mindennapok, akkor mi tölt fel?
Hétvégi kirándulások a természetben. Az erdőnek hihetetlen ereje van számomra! Ha a családdal megyünk, akkor öröm nézni a gyerekeket, ahogy szaladgálnak fel-alá, botokat gyűjtenek, patakoznak. A barátokkal való találkozás, beszélgetés is kikapcsol. Az igazi jóbarátaim Budapest, Vác, London és Brüsszel városokban élnek, velük szoktunk mostanában videochatelni 1-2 havonta egy estét, és ez nagyon jól működik. Továbbá a család, sokat megyünk egymáshoz a testvéreimmel csak úgy spontán, vagy valamit megünnepelni. A sport is segít helyreállítani a testi-lelki egyensúlyt, de megemlíthetjük az Esztergomi Otthon Segítünk Alapítványt is, mert amikor voltak programok, amikre el tudtam menni – akár a  felnőtteknek szólók, akár olyan, ami gyerekes – sokat adtak. Voltam a vállalkozáskezdést támogató-, a Gordon tréningen, meg januárban személyes- és időhatékonyság fejlesztőn. Mindegyik adott valami tudást, élményt, tapasztalatot, és mindegyiken kaptam egy-egy barátot, mindegyikben volt valami, amit magammal tudtam hozni. Ráadásul az a pár óra, amíg tartott a foglalkozás, az is egy hétköznapokból való kizökkenés volt, igazi „én idő”! Sajnálom, hogy nem jut el több emberhez. Sokan elvesznek a mindennapokban, vagy csak sajnálják a délutáni vagy esti órákat. Pedig ezek csak pár hétig tartanak, heti egy-egy alkalommal, ami bőven megtérül. Szerintem fontos, hogy időt engedjünk ezeknek a programoknak!

 

 

(A cikk az EFOP-1.2.9.-17-2017-00025 „NŐK-Munka-Család” projekt keretén belül valósult meg)

Dallamokkal teli élet

„Belül mélyen mindannyiunkban ott van az a gyerek, aki voltunk, ez a gyerek az alapja mindannak, amivé váltunk, akik vagyunk, és amik leszünk.”
Dr. Auer Joseph fenti idézete írja le – elmondása szerint – leginkább Dávid Zsuzsanna fuvola és furulya tanár személyét, aki jelenleg az esztergomi Zsolt Nándor Zeneiskolában tanít, de emellett hangversenyeken zenél és aki ismeri, egyetért minden bizonnyal velem abban, hogy egész személyiségével lelkesít, formál és gyógyít. 

Miért lettél zenetanár? Hogyan választottad ezt a hivatást?
A családunkban mindenki szereti a komolyzenét, és ha már a család szó előkerült, hadd mondjak róluk néhány szót, mert rendkívül büszke vagyok arra, hogy közéjük születhettem: Dávid Károly – anyai nagypapám, kit a rajongásig imádtam – tervezte pl. a mára elbontott Népstadiont, a Ferihegy 1 terminált. Első felesége – anyai nagymamám – Dozzi Kornélia nagyon szépen zongorázott. Dávid Gyula – a nagypapám testvére – zeneszerző, kit Kodály Zoltán is tanított, járt népdalt gyűjteni, a Zeneakadémia kamaratanára volt. Dávid Anna – édesanyám – gyermekorvos (jelenleg 86 éves elmúlt, és mind a mai napig praktizál) szabad idejében állandóan zenét hallgat. Kisiskolás koromtól járta velem a hangversenyeket, volt bérletünk a Zeneakadémiára. Édesanyám mesélte, hogy körülbelül 6 éves lehettem, amikor a Zeneakadémia kistermében az egyik hangversenyen Szebenyi János fuvolázta J. S. Bach h-moll szvitjét. A darab közben a színpad elé mentem, és tátott szájjal hallgattam, hogyan fuvolázik a bácsi. Szerintem már akkor eldőlt, hogy ezt a hangszert fogom választani, ha zeneiskolás leszek. A kedvenc zeneszerzőm pedig Johann Sebastian Bach lett.

IMG_7298

Nem mindig készültem zenetanárnak. Ahogyan az édesanyám járta velem a koncerttermeket, úgy az imádott nagypapám a kiállítótermeket és múzeumokat. 9 éves koromban ő meghalt, így az életemből egy időre távozott a képző- és építőművészet, ha tovább élt volna, akkor valószínűleg ma képzőművész vagy építészmérnök lennék. Zenei pályafutásom 1971 szeptemberében a furulyával kezdődött még a leninvárosi (ma Tiszaújváros) zeneiskolában, de decemberben Dorogra költöztünk. A zeneiskola igazgató bácsija megkérdezte tőlem: „Kihez szeretnél járni? Nénihez vagy bácsihoz?” Természetesen „nénihez”- válaszoltam. Így kerültem Szilágyi Márta tanárnőhöz, kitől először furulyázni, majd fuvolázni tanulhattam. Márti néni lett gyermekkorom mintaképe – mind a mai napig fogalom a számomra – és az szerettem volna lenni, ami Ő, vagyis: fuvolatanár. Zenei tanulmányaim alatt rendkívül jó tanáraim voltak, mind szakmailag, mind emberileg rengeteget tanultam Tőlük, nagy szeretettel gondolok vissza Rájuk. Nagyon szeretek tanítani, elmondhatom, hogy a szakmám egyben a szenvedélyem.

Mit ad szerinted a zene az emberek számára?
A zene, de leginkább a zenetanulás áldásos hatásairól rengeteg cikk található az interneten tudósoktól, agykutatóktól, sőt még egy rendőrfőnöktől is. Itt csak általánosságokat tudok felsorolni, mint például személyiségformáló hatással bír, a koncentrációt, a figyelmet fokozza; a kamarazenélésnek, azaz a csoportban való muzsikálásnak hatalmas a fegyelmező és a közösségformáló ereje: növeli az embertársaink iránti toleranciát, az egymásra figyelést, a megértést, egymás tiszteletét, az empátiás képességek fejlődését, a bizalmat.

Azt tapasztalom, hogy a tanítás során sokkal többet adsz a tanítványaidnak, mint egyszerűen egy hangszeres tudást, vagy a zene szeretetét. Nagyon erős ajándékod az, hogy lépten-nyomon gyakorlod a bátorítás képességét a gyermekek felé, folyamatos a pozitív visszajelzés a részedről. Honnan hozod ezt?
Ismét visszapillantanék a családomra és a tanáraimra, példamutató életükre. Mindig emberségre, őszinteségre, becsületességre, igazságra, igazságosságra neveltek, tanítottak, még akkor is, ha az számomra az adott pillanatban előnytelen. Egyébként én közel sem látom magam ilyen jónak, csak igyekszem az őseim nyomába érni, és jó példát mutatni a növendékeimnek. Biztos vagyok abban, hogy őszinte szavaimmal sokszor megbántok embereket, pedig azt soha nem szeretném. Úgy veszem észre, hogy a gyermekek sokkal elfogadóbbak, őszintébbek, nyitottabbak és megbocsátóbbak, mint a felnőttek. Jó lenne, ha ezek a gyermekek felnőtt korukra megtartanák mindezen jó tulajdonságaikat. Kovács Imre, főiskolai fuvolatanárom mondata, ami egyben az egyik zenetanári célom: „…a fuvolatanár ne csak fuvoláztassa a gyerekeket, hanem sok minden másra is tanítsa őket, ami érdekelheti, s ami örömet szerez a számukra.”

Az ember élete pillanatokból áll, melyek között vannak jók és kevésbé jók. Mindenkinek meg kellene tanulnia értékelni a legapróbb örömteli pillanatokat. Az ember boldogsága nem egy óriási boldogságcsomag, amit ha kibontunk, akkor boldogok leszünk, hanem boldog pillanatok sokasága. A tanítás során rengeteg ilyen apró boldog pillanatot kapok a gyermekektől, és én is ilyen apró boldog pillanatokkal szeretném megajándékozni őket. Leginkább arra törekszem, hogy a növendékeimmel megszerettessem az értékes zenét, hogy a zene gyakorlásán vagy hallgatásán keresztül boldog pillanatokat élhessenek át, és hogy megtanulják e boldog pillanatokat felismerni, értékelni, és tudjanak neki örülni akár az életük végéig.

 

 

(A cikk az EFOP-1.2.9.-17-2017-00025 „NŐK –Munka-Család” projekt keretében valósult meg)

 

 

 

 

 

 

 

Mozaik család – másképp

Fektetés idején érkeztem Putz Gabriellához, egy ideig gyerekzsivaj kísérte a beszélgetésünket. Férjével, Dénessel felneveltek három gyermeket, most újra kisgyerek kacaj kíséri mindennapjaikat egy nevelt testvérpár jóvoltából.

Hogyan alakult ki nálatok ez a családszerkezet?
A legidősebb lányunk 27 éves, a másik lányunk 23, a fiunk 20, a nevelt gyermekeink pedig 7 és 5 évesek, és januárban nagyszülők leszünk. 22 éves voltam, amikor szülővé váltunk Dénessel, aki akkor 25 volt. Ebből adódóan viszonylag fiatalnak éreztük még magunkat, amikor a gyermekeink már felnőttek. Hosszú folyamat volt a leválás időszaka és nem volt könnyű. Tanárként dolgozom és jó volt, hogy a nyári szüneteket itthon tölthettem velük, de egy idő után olyan üresek lettek a szünetek, egyedül maradtam itthon. Amikor már a harmadik gyermekünk is végzős volt, olvastunk egy felhívást, hogy egy kislánynak keresnek nevelőszülőt. Engem nagyon megfogott, de félre tettem, hogy hát erről nem is beszélünk, mert minek? Egyszer mégis előhozakodtam Dénesnek azzal, hogy: „Te olvastad azt a levelet?” Visszakérdezett, hogy: „Azt?” Szó szót követett és megbeszéltük, hogy úgy érezzük, még mindkettőnknek van energiája arra, hogy gyerekeket neveljünk. Egyébként is az életközépen az ember gyakran számvetést készít, hogy mi volt eddig, hogyan tovább? Mindketten azt fogalmaztuk meg, hogy amit értéknek tekintünk az eddigi életünk során, és amire büszkék vagyunk, azok a gyermekeink, és ha valaminek van értelme, az az, hogy gyermeket neveljünk. Válaszoltunk arra a levélre, de addigra a dolog már megoldódott, de ez elindított minket az úton, utána néztünk, hogy mi kell ahhoz, hogy nevelőszülők lehessünk. Jelentkeztem egy tanfolyamra. A családdal is beszélgettünk, megkérdeztük, hogy mit szólnak hozzá és mindenki támogatott minket.

SAM_2425

Hogyan kerültek ide a gyerekek?
Mielőtt elkezdtem volna a tanfolyamot, felvettem a kapcsolatot a Komárom-Esztergom Megyei TEGYESZ-szel és megkérdeztem, hogy hogyan működik ez a folyamat. Eljöttek környezettanulmányra, felmérték azt, hogy milyen gyermekekre vagyunk nyitottak, majd elindult a tanfolyam, és azzal még nem is végeztem, már többször hívtak, hogy lenne gyerek. A tanév még nem ért véget – amit szerettünk volna megvárni – amikor azzal a testvérpárral kapcsolatban kerestek meg, akik később végül hozzánk kerültek, akkor két és fél éves volt még csak a kislány, az érettségi kellős közepén voltunk, így az időzítés nem volt megfelelő. Nyáron, ahogy vége lett az évnek, kaptunk egy testvérpárt, ami elég kudarcos történet volt, mert nem voltak teljesen őszinték velünk, amikor a gyerekeket leírták, nem tudtuk, hogy a kisfiú súlyosan hiperaktív és magatartászavaros, agresszív, így hosszú távon nem tudtuk őket vállalni, mert munka mellett nem tudtuk volna megoldani, így két hónap után elbúcsúztunk tőlük. Kellet pár hónap, míg feldolgoztuk, de közben végig tudtuk, hogy nem adjuk fel ezt az utat. Hét hónappal később kerültek hozzánk a mostani gyerekek.

Milyen nehézségeket tapasztaltatok, mint nevelő szülők?
A magam nevében tudok erről beszélni. Volt bennem egy vágy, hogy lesz majd két aranyos gyerek, akiket lehet szeretgetni, nekik milyen jó lesz, milyen sokat adunk ezzel nekik, de – amit az ember sosem tud, hogy ezek a gyerekek milyen körülmények közül jönnek – ma Magyarországon, mire egy gyereket kiemelnek egy családból, ott nagyon súlyos dolgok történnek, ők nagyon súlyosan traumatizált gyermekek. Sok dolgot nem értünk, hogy mit miért tesznek, vagy épp nem tesznek. Ekkor nehéz empatikusnak és elfogadónak lenni. Bármennyire is akarjuk őket szeretni, sosem fogjuk tudni úgy szeretni őket, mint a saját vér szerinti gyermekeinket, mert sosem lesz az a természetes, magától jövő szeretet, hogy mindent elnézek, mindent megbocsátok, ezen dolgozni kell, mert nem belülről fakad. Ez a sors igazságtalansága, hogy ők ezt a fajta automatikus szeretetet nem kaphatják meg. Mert a szeretet mindig döntés minden helyzetben. Nehéz azt is megélni, hogy a kötődés sokkal nehezebben alakul ki. Egy vér szerinti gyereknél ez egy biztos alap, számára is fontos, hogy a kapcsolat megmaradjon, még ha természetes módon eltávolodik egy rövid időre, de aztán visszatér a biztonsághoz. Ez itt nincs meg, vagy csak nagyon sok ismétlés útján alakítható ki némileg. Sőt nevelést sem kaptak eddig, így önjáró, öntörvényű, máshogy működő gyerekek kerültek hozzánk.

Mi alakult bennük, amióta itt vannak? Látsz ilyeneket?
Sokszor elhangzik, hogy: ”Szeretlek!” Ez nekem furcsa is, mert a vér szerinti gyermekeinkkel nem mondogattuk ezt egymásnak, napi szinten legalább ötször biztosan nem, na ők igen, bár ez nem mindig minden érdek nélkül történik. Például, ha nagyon finomat főztem, akkor kapok ilyen dicséretet. (Nevet.) A kisfiúnak nagyon fontos az apai minta, a férfi, nagyon igényli Dénes társaságát. Ez a nagyfiam irányába is megfigyelhető, hogy felnéz rájuk. Jó látni, hogy beilleszkedtek a családba, emlegetik a nagymamát, nagypapát, unokatestvéreket. A családi szokások, rutinok természetessé váltak. A fiú nagyon sokat fejlődött, azt az értékrendet, amit képviselünk, kezdi magáévá tenni, valamint a szertelensége, indulatossága mostanra önmaga által kezelhetővé vált. Nehezen kötötte le bármi, mostanra ez is megváltozott, az iskolát – amit most kezdett – élvezi, motivált. Ez gondolom abból jön, hogy sokat olvasunk, mesélünk nekik, de ő is nagyon érdeklődő, tervezi a jövőt. Eltervezték, hogy örök életükre itt maradnak. Nagyon cukik! Egyszer azt mondták, hogy majd, ha mi öregek leszünk, ők fognak minket a tolószékben tolni. Ez olyan megható volt, hogy bennük van a gondoskodás igénye. A kislány szeretné a kisbabáját majd itt megszülni és én majd dajkálhatom. Ez a bizalom a másik iránt nagyon szépen alakult bennük.

Mik a szépségei annak, hogy itt vannak ők köztetek?
Sokszor nagyon szórakoztatóak. Jó látni újra, hogy mi mindennek lehet örülni, mert a gyermeki látásmódjukkal mindezt újra behozzák közénk. Nagyon jókedvűek, jó hallani a felhőtlen kacagásukat. Szeretünk együtt kirándulni, nagyon élvezem a meseolvasást, a beszélgetéseket velük, aztán jó látni, hogy nekik még számít a véleményünk, felnéznek ránk, bár most épp a tanító néni elém került, most csak második vagyok a sorban.

 

(A cikk az EFOP-1.2.9.-17-2017-00025 „NŐK-Munka-Család” projekt keretén belül valósult meg)