Mondja a 4 éves, amikor ajtót nyit a szomszéd néninek. Tisztán, érthetően és lényegre törően kérdez rá a valóságra, amit lát. Ugyanígy tud és mer beszélni az érzéseiről, majd ezt a képességet a nevelés és a külső benyomások hatására lassan elrejti. Felnőtt lesz, kommunikációja megváltozik, igyekszik betartani a társadalmi együttélés és az erkölcs szabályait. Már nem magáról beszél, óvatosan fogalmaz, az érzéseiről való kommunikációt mellőzi. Aztán – szerencsés esetben –találkozik valahol dr. Thomas Gordon módszerével és elkezdi egyensúlyba hozni az elfelejtettet a megtanulttal. Víziné Kubicsek Beáta, a Gordon & TA Intézet vezetője szerint egyfajta nyelvtanulásnak is felfoghatjuk, amikor újra megtanulunk az érzéseinkről és szükségleteinkről beszélni.

A legutóbbi esztergomi előadásodból idéztem a cikk címét, és egy nagyon fontos mondat is megragadt bennem, amit a Gordon módszer kapcsán mondtál. Ha van egy problémám, elkezdek rólad beszélni, viszont ha neked van egy problémád, amit megosztanál velem, akkor automatikusan elkezdek magamról beszélni. Pedig éppen fordítva kellene. Hogy van ez? Hiszen gyerekkorban még nagyon jól tudjuk elmondani az érzéseinket és azt is mit akarunk. Hogyan jutunk el oda, felnőttként ez nehezen megy?

A poroszos neveltetésnek nagyon sok előnye van, de sajnos vannak hátrányai is. Ilyenkor a gyerekek viselkedését sűrűn értékelik, ez szinte kizárólag utasítás jellegű: mit kell tenned, mit szabad tenned. Hasonlóan nevelési célzattal minősítik is a gyereket: most rossz voltál, ügyes vagy, undok vagy. Ezért nagyon nehéz felvállalniuk, ha valamit nem tudnak vagy bizonytalanok valamiben, mert akkor „rossz minősítést” kaphatnak. Visszakérdezni az iskolában, ha valamit nem értenek, szintén kockázatos. Azt gondolhatják róluk, hogy buták vagy figyelmetlenek. Ezért aztán lassan leszoknak a kérdezésről, saját gondolataik, érzéseik felvállalásáról. Könnyebb azt mondani, hogy a másik a hibás, a másiknak mit kéne belátnia, éreznie. A felelősséget áthárítani kockázatmentesebb. Nem kell felvállalnom azt, hogy valamit én vétettem. A másik a hibás. Kapja csak ő a kritikát, bírálatot, rossz bizonyítványt! És itt el is érkeztünk a kérdés lényegéhez: megtanulunk másra mutogatni, ha valami bajunk van, vagy nehézségünk adódik. Elkezdünk a másikról beszélni. Ennek a magatartásformának a kialakulását az is segíti, hogyha valamit jól csinálok, azt természetesnek veszik. Nem jár vagy csak ritkán érte dicséret. Még közmondásunk is van hozzá: „az öndicséret, büdös”.

Én személy szerint először is dühöt éreztem, amikor a kezembe került F. Várkonyi Zsuzsa könyve, a „Már 100-szor megmondtam”. Miért nem találkozhattam vele előbb? Miért nem tanítják ezt szélesebb körben?

1987-ben F. Várkonyi Zsuzsa ebben a könyvében mutatta be ezt a hiteles kapcsolati kultúrát. Legelső programjaink a Thomas Gordon nevéhez fűződő kapcsolat- és konfliktuskezelő tréningek voltak. Ezeket ma már 43 országban oktatják. Több mint egymillióan vettek részt világszerte a képzéseken, és a magyar volt a 17. nyelv, amelyre Gordon könyveit lefordították. Mi közel harmincezer pedagógust, segítő foglalkozású szakembert és sok-sok szülőt képeztünk ki ez alatt a 30 év alatt. Az elmúlt öt-hat évben emellett egyre nagyobb teret kapnak kínálatunkban a tranzakció-elemző önismereti tréningek és a különböző szakembercsoportok igényeihez igazodó program-újítások. Tehát a tudás hozzáférhető, szerencsére egyre szélesebb körben ismert. De mindenkinek egyéni útja van a Gordon-módszerrel való találkozásig. Nekem a kislányom nevelése közben adódó nehézségek indítottak keresésre, igen, ő volt az, aki Erzsi nénit így üdvözölte ajtónyitás után.

Van-e valami módja annak, hogy úgy nevelhessünk gyereket, hogy ne kelljen átmennie ezen a felejtési folyamaton? Mit tehet ezért a szülő?

Az iskolákban a magas osztálylétszámok, az óvodákban a magas csoportlétszámok nem könnyítik meg a pedagógusok hatékonyságát ezen a területen, aki maguk is megtapasztalták kapcsolataikra gyakorolt jótékony hatását. Magam is húsz évig dolgoztam pedagógusként tudom, milyen nehéz helyzetben vannak. Nagy szükség van a szülőkkel való együttműködésre! Hiszen a gyerekekben még bennük van az őszinteség, ha engedjük nekik felvállalni, kimondani. Mi vagyunk a minta a számukra. Figyel, másol minket.

Szerencsés esetben a szülő már fiatal korában találkozik ezzel a kommunikációs formával és ennek szellemében tudja nevelni a gyerekeket. Kellő energiát és önismereti munkát igényel, hogy újra meg tudjuk fogalmazni felnőttként mire is van szükségünk egy adott helyzetben. Olyan, mint egy nyelvtanulás. Újra „Tanulom magam”, hogy F. Várkonyi Zsuzsa egy másik könyvére utaljak. Ez azonban idő és energia… erre nagyon sokszor azonban már nem jut idő. Gyerekünk ugyanúgy le fogja másolni rólunk a jó mintát, mint ahogy sokszor a csúnya beszédet lemásolja. Viszont nagyon érdekes felfedezés újra a szükségleteinkről és érzéseinkről beszélni, a sajátunkéról, nem a másikéról. Kiderül, hogy mennyire működőképes ez a kapcsolatainkban, ha értő figyelmet tudok adni a másiknak, elejét lehet venni a szokásos játszmák elindulásának.

Mennyire kell tudatosnak lenni, hogy a szülő, vagy a társ meg tudja teremteni magának a feltöltődéshez szükséges időt? Mennyire jellemző ez a fajta tudatosság a mai fiatal korosztályra?

Ha figyelünk egymásra és időt szánunk a fontos kapcsolatainkra és magunkra, szinte azonnal látható és érezhető az „eredmény”. A másik érzi, hogy fontos a számomra, érdekel engem, hogy őt mi foglalkoztatja, van közös témánk, örömünk. Nem az idő mennyisége számít, hanem a minősége és a rendszeresség. Mindezzel pedig megelőzhetőek a kapcsolati játszmák.  Játszmázni többek között, azért kezdünk, ha nem kapok melegséget, szeretetet, elfogadást, akkor megszerzem negatív formában a figyelmet. El kezdünk veszekedni azon, hogy „arra sem vagy képes… te meg arra sem vagy képes…”. A válások nagyon-nagy száma megelőzhető lenne, ha odafigyelnénk egymásra és magunkra. Ha nincs ilyen „öröm idő”, az kapcsolatvesztéssel jár. Ha pedig magamra sem fordítok valamennyi időt az előbb utóbb kimerüléshez, kiégéshez és különböző betegségekhez vezethet.

Nem csak a szülő-gyermek kapcsolatban, hanem minden kapcsolatunkban zajlik a tudattalan játszma. A házasságokban is. Ha lenne jóslatod, szerinted a válások hány százaléka lenne elkerülhető, ha a felek ismernék a hatékony kommunikációt?

Nem mernék számokat mondani, ez egy feltételezés, de jó eséllyel sokat javítana a válási statisztikákon. Biztos vagyok benne, hogy egy együttműködőbb, érzőbb és megértőbb társadalomban élnénk, ha sokkal többen ismernék a módszert. Ha felismernénk, hogy milyenformában van igénye a gyerekünknek a figyelmünkre, hogyan tudjuk őt megtartani abban, hogy bátran beszéljen az érzéseiről, ne rejtse el magát a tanult félelmei mögé. S tulajdonképpen a felnőtt létben is ez jelenthet egy egészségesebb kapcsolati formát. Carl Rogers, Gordon mestere és munkatársa azt fogalmazta meg, minden ember két dologra vágyik egész életében: megértésre és elfogadásra. Ezt az élményt tudjuk adni a másiknak ezzel a kapcsolati szemlélettel.

Víziné Kubicsek Beáta következő előadása Esztergomban:
2018. április 5. 17:00, Árpád-házi Szent Erzsébet Gimnázium, Óvoda és Általános Iskola

Gordon & TA Intézet tevékenységeiről bővebben itt találsz információt.WWW. gordonta.hu