Fektetés idején érkeztem Putz Gabriellához, egy ideig gyerekzsivaj kísérte a beszélgetésünket. Férjével, Dénessel felneveltek három gyermeket, most újra kisgyerek kacaj kíséri mindennapjaikat egy nevelt testvérpár jóvoltából.

Hogyan alakult ki nálatok ez a családszerkezet?
A legidősebb lányunk 27 éves, a másik lányunk 23, a fiunk 20, a nevelt gyermekeink pedig 7 és 5 évesek, és januárban nagyszülők leszünk. 22 éves voltam, amikor szülővé váltunk Dénessel, aki akkor 25 volt. Ebből adódóan viszonylag fiatalnak éreztük még magunkat, amikor a gyermekeink már felnőttek. Hosszú folyamat volt a leválás időszaka és nem volt könnyű. Tanárként dolgozom és jó volt, hogy a nyári szüneteket itthon tölthettem velük, de egy idő után olyan üresek lettek a szünetek, egyedül maradtam itthon. Amikor már a harmadik gyermekünk is végzős volt, olvastunk egy felhívást, hogy egy kislánynak keresnek nevelőszülőt. Engem nagyon megfogott, de félre tettem, hogy hát erről nem is beszélünk, mert minek? Egyszer mégis előhozakodtam Dénesnek azzal, hogy: „Te olvastad azt a levelet?” Visszakérdezett, hogy: „Azt?” Szó szót követett és megbeszéltük, hogy úgy érezzük, még mindkettőnknek van energiája arra, hogy gyerekeket neveljünk. Egyébként is az életközépen az ember gyakran számvetést készít, hogy mi volt eddig, hogyan tovább? Mindketten azt fogalmaztuk meg, hogy amit értéknek tekintünk az eddigi életünk során, és amire büszkék vagyunk, azok a gyermekeink, és ha valaminek van értelme, az az, hogy gyermeket neveljünk. Válaszoltunk arra a levélre, de addigra a dolog már megoldódott, de ez elindított minket az úton, utána néztünk, hogy mi kell ahhoz, hogy nevelőszülők lehessünk. Jelentkeztem egy tanfolyamra. A családdal is beszélgettünk, megkérdeztük, hogy mit szólnak hozzá és mindenki támogatott minket.

Hogyan kerültek ide a gyerekek?
Mielőtt elkezdtem volna a tanfolyamot, felvettem a kapcsolatot a Komárom-Esztergom Megyei TEGYESZ-szel és megkérdeztem, hogy hogyan működik ez a folyamat. Eljöttek környezettanulmányra, felmérték azt, hogy milyen gyermekekre vagyunk nyitottak, majd elindult a tanfolyam, és azzal még nem is végeztem, már többször hívtak, hogy lenne gyerek. A tanév még nem ért véget – amit szerettünk volna megvárni – amikor azzal a testvérpárral kapcsolatban kerestek meg, akik később végül hozzánk kerültek, akkor két és fél éves volt még csak a kislány, az érettségi kellős közepén voltunk, így az időzítés nem volt megfelelő. Nyáron, ahogy vége lett az évnek, kaptunk egy testvérpárt, ami elég kudarcos történet volt, mert nem voltak teljesen őszinték velünk, amikor a gyerekeket leírták, nem tudtuk, hogy a kisfiú súlyosan hiperaktív és magatartászavaros, agresszív, így hosszú távon nem tudtuk őket vállalni, mert munka mellett nem tudtuk volna megoldani, így két hónap után elbúcsúztunk tőlük. Kellet pár hónap, míg feldolgoztuk, de közben végig tudtuk, hogy nem adjuk fel ezt az utat. Hét hónappal később kerültek hozzánk a mostani gyerekek.

Milyen nehézségeket tapasztaltatok, mint nevelő szülők?
A magam nevében tudok erről beszélni. Volt bennem egy vágy, hogy lesz majd két aranyos gyerek, akiket lehet szeretgetni, nekik milyen jó lesz, milyen sokat adunk ezzel nekik, de – amit az ember sosem tud, hogy ezek a gyerekek milyen körülmények közül jönnek – ma Magyarországon, mire egy gyereket kiemelnek egy családból, ott nagyon súlyos dolgok történnek, ők nagyon súlyosan traumatizált gyermekek. Sok dolgot nem értünk, hogy mit miért tesznek, vagy épp nem tesznek. Ekkor nehéz empatikusnak és elfogadónak lenni. Bármennyire is akarjuk őket szeretni, sosem fogjuk tudni úgy szeretni őket, mint a saját vér szerinti gyermekeinket, mert sosem lesz az a természetes, magától jövő szeretet, hogy mindent elnézek, mindent megbocsátok, ezen dolgozni kell, mert nem belülről fakad. Ez a sors igazságtalansága, hogy ők ezt a fajta automatikus szeretetet nem kaphatják meg. Mert a szeretet mindig döntés minden helyzetben. Nehéz azt is megélni, hogy a kötődés sokkal nehezebben alakul ki. Egy vér szerinti gyereknél ez egy biztos alap, számára is fontos, hogy a kapcsolat megmaradjon, még ha természetes módon eltávolodik egy rövid időre, de aztán visszatér a biztonsághoz. Ez itt nincs meg, vagy csak nagyon sok ismétlés útján alakítható ki némileg. Sőt nevelést sem kaptak eddig, így önjáró, öntörvényű, máshogy működő gyerekek kerültek hozzánk.

Mi alakult bennük, amióta itt vannak? Látsz ilyeneket?
Sokszor elhangzik, hogy: ”Szeretlek!” Ez nekem furcsa is, mert a vér szerinti gyermekeinkkel nem mondogattuk ezt egymásnak, napi szinten legalább ötször biztosan nem, na ők igen, bár ez nem mindig minden érdek nélkül történik. Például, ha nagyon finomat főztem, akkor kapok ilyen dicséretet. (Nevet.) A kisfiúnak nagyon fontos az apai minta, a férfi, nagyon igényli Dénes társaságát. Ez a nagyfiam irányába is megfigyelhető, hogy felnéz rájuk. Jó látni, hogy beilleszkedtek a családba, emlegetik a nagymamát, nagypapát, unokatestvéreket. A családi szokások, rutinok természetessé váltak. A fiú nagyon sokat fejlődött, azt az értékrendet, amit képviselünk, kezdi magáévá tenni, valamint a szertelensége, indulatossága mostanra önmaga által kezelhetővé vált. Nehezen kötötte le bármi, mostanra ez is megváltozott, az iskolát – amit most kezdett – élvezi, motivált. Ez gondolom abból jön, hogy sokat olvasunk, mesélünk nekik, de ő is nagyon érdeklődő, tervezi a jövőt. Eltervezték, hogy örök életükre itt maradnak. Nagyon cukik! Egyszer azt mondták, hogy majd, ha mi öregek leszünk, ők fognak minket a tolószékben tolni. Ez olyan megható volt, hogy bennük van a gondoskodás igénye. A kislány szeretné a kisbabáját majd itt megszülni és én majd dajkálhatom. Ez a bizalom a másik iránt nagyon szépen alakult bennük.

Mik a szépségei annak, hogy itt vannak ők köztetek?
Sokszor nagyon szórakoztatóak. Jó látni újra, hogy mi mindennek lehet örülni, mert a gyermeki látásmódjukkal mindezt újra behozzák közénk. Nagyon jókedvűek, jó hallani a felhőtlen kacagásukat. Szeretünk együtt kirándulni, nagyon élvezem a meseolvasást, a beszélgetéseket velük, aztán jó látni, hogy nekik még számít a véleményünk, felnéznek ránk, bár most épp a tanító néni elém került, most csak második vagyok a sorban.

(A cikk az EFOP-1.2.9.-17-2017-00025 „NŐK-Munka-Család” projekt keretén belül valósult meg)