Minták, álmok, valóság

Arató Annával egy tea mellett beszélgettünk arról, hogy hogyan befolyásolják a felnőtt életünket az otthonról hozott minták, a gyermekkori álmok. Nemcsak egy rossz emlék, tapasztalat lehet gát, egy tökéletes gyerekkor és a pozitív példa is olykor kihívást jelenthet.

Mesélnél arról, hogy hogyan nőttél fel?
Nagycsaládban, 4 testvérrel nőttem fel. Nem csak visszaemlékezve, de akkor megélve is boldognak, élménydúsnak és szeretettel telinek éreztem. Sokáig én voltam az egyedüli lány a három fiú testvérem mellett, de aztán kaptam egy húgot, akinek nagyon örültem. A családi ünnepek, nyaralások, programok, minden teli volt szeretettel, odafigyeléssel. Most felnőttként visszagondolva, különleges dolognak tartom, hogy a szüleim mennyire megbíztak mindig bennünk, döntéseinket támogatták, ha kellett segítették. Nagyon hálás vagyok nekik és csodálom azt, amit megteremtettek.

Panni kacsa

Hogy képzelted el gyerekként a majdani családodat?
Talán 18-19 lehettem, amikor elkezdtem ezzel foglalkozni. Felfigyeltem kisgyerekes családokra, elképzeltem, hogy majd nekem is ilyen meg olyan lesz a saját családom. Folyamatosan voltak körülöttem gyerekek, mert nagy volt nemcsak a mi családunk, hanem a rokonságban is ez volt a jellemző. Vigyáztam a nagybátyám gyerekeire, egyetemistaként a bátyám iker lányaira, külföldön bébiszitterkedtem. Természetes volt, hogy mindig volt gyerek körülöttem, rám bízták őket, örömömet leltem bennük, jól tudtam kezelni őket. Azt gondoltam, hogy a gyerekneveléssel sose lesz problémám, sőt bébiszitterként annyira bizonygattam a nem túl pozitív angliai példát látván, hogy majd én ennél sokkal jobban fogom csinálni. Nagyon élveztem a saját nagy családunkat, így minimum 3 gyermeket szerettem volna.

Hogyan ismerkedtetek meg a férjeddel?
2006-ban ismertem meg Robit. Nagyon vicces, mert egy egyetemre jártunk Veszprémbe, de ott sose vettük észre egymást, pedig ugyanazon falak között tanultunk, mozogtunk. Három évvel a diploma után mentem vissza a híres nevezetes veszprémi utcazene fesztiválra, és ott egy közös ismerősön keresztül találkoztunk. Az udvarlás éveit hétvégi kapcsolatban töltöttük, mert ő Veszprémben dolgozott, míg én Budapesten, majd 2008-ban házasodtunk össze. Akkor talált munkát ő is Pesten, ott kezdődött a közös életünk. 2009-ben született Matyi, majd két évre rá Soma. Utána volt egy szünet, de aztán jött az érzés, hogy még valaki hiányzik, így lett végül Bálint is a családunk része.

Említetted, hogy meglepődtél kicsit, mert más lapokat osztott az élet, mint amit elképzeltél magad számára. Nem azt az idilli családi életet kaptad, ami a képzeletedben élt, bár ezzel sokan vagyunk így.
Anyukám mondta is, hogy nem szabadna elképzelnünk előre, hogy milyen gyerekeink lesznek és milyen családunk. De valahol természetes, hogy idilli képet alkotunk, mert sok minden ezt sugározza észrevétlenül, például a reklámok vagy filmek, hogy ha kisbabád vagy kisgyerekeid vannak, akkor minden olyan szép, tökéletes és harmonikus. De ezért sokszor meg kell küzdeni. Vannak feladatok, amit kapunk. Ez lehet egy hosszan elhúzódó testvér-féltékenység és az ebből eredő nehézségek, vagy lehet gyermeki szorongással való küzdelem. Arról nem is beszélve, hogy legtöbbször a saját magunk lelkiismeretével is hadakozni kell, mert szeretnénk mindent jól és tökéletesen megoldani, boldog és gondtalan gyerekkort biztosítani. Azt gondoltam, hogy a sok, gyerekek mellett szerzett tapasztalatom, valamint az otthonról hozott minta és a jó példa majd minden akadályon átsegít. Robinak is jó érzéke van a gyerekekhez, sok időt tölt velük, mindent együtt csinálunk. Aztán, amikor azzal szembesültem, hogy a módszereim nem működnek, rengeteg könyvet elolvastam a témában. Végül rájöttem, hogy addig tudtam gyereket nevelni, amíg nem lett sajátom.

Valahol még most is vannak ilyen elképzeléseink, álmaink, hogy máshol reggel minden flottul megy, kedvesen ébresztik a gyerekeket, ott van a reggeli az asztalon és vidáman időben beérnek az iskolába, munkahelyre, nem?
Nálunk a gyerekek sajnos nem akarnak reggelizni. Amikor elkezdték az iskolát, kikészítettem a reggelit, megfőztem a teát, és elterveztem, hogy majd együtt reggelizünk, beszélgetünk, ahogy a filmekben, de ők csak simán kaja nélkül elrohantak az iskolába. Bármit csinálhatok, akkor sem fognak leülni. Nem jött be az együtt reggelizés a „frissen facsart narancslé” mellett. A vacsora ellenben másfél óráig tart, nagyon hosszú, nagyon sokat esznek és mindenki egyszerre beszél. (Nevet.) Mindent az estébe akarnak belesűríteni, lefekvés helyett legóznak, játszanak, rajzolnak, cserébe reggel nagyon nehezen kelnek.

Amikor ilyen küzdelmesek a mindennapok, akkor mi tölt fel?
Hétvégi kirándulások a természetben. Az erdőnek hihetetlen ereje van számomra! Ha a családdal megyünk, akkor öröm nézni a gyerekeket, ahogy szaladgálnak fel-alá, botokat gyűjtenek, patakoznak. A barátokkal való találkozás, beszélgetés is kikapcsol. Az igazi jóbarátaim Budapest, Vác, London és Brüsszel városokban élnek, velük szoktunk mostanában videochatelni 1-2 havonta egy estét, és ez nagyon jól működik. Továbbá a család, sokat megyünk egymáshoz a testvéreimmel csak úgy spontán, vagy valamit megünnepelni. A sport is segít helyreállítani a testi-lelki egyensúlyt, de megemlíthetjük az Esztergomi Otthon Segítünk Alapítványt is, mert amikor voltak programok, amikre el tudtam menni – akár a  felnőtteknek szólók, akár olyan, ami gyerekes – sokat adtak. Voltam a vállalkozáskezdést támogató-, a Gordon tréningen, meg januárban személyes- és időhatékonyság fejlesztőn. Mindegyik adott valami tudást, élményt, tapasztalatot, és mindegyiken kaptam egy-egy barátot, mindegyikben volt valami, amit magammal tudtam hozni. Ráadásul az a pár óra, amíg tartott a foglalkozás, az is egy hétköznapokból való kizökkenés volt, igazi „én idő”! Sajnálom, hogy nem jut el több emberhez. Sokan elvesznek a mindennapokban, vagy csak sajnálják a délutáni vagy esti órákat. Pedig ezek csak pár hétig tartanak, heti egy-egy alkalommal, ami bőven megtérül. Szerintem fontos, hogy időt engedjünk ezeknek a programoknak!

 

 

(A cikk az EFOP-1.2.9.-17-2017-00025 „NŐK-Munka-Család” projekt keretén belül valósult meg)