Őszi napsugaras napon egy kávézó teraszán beszélgettünk Durzák Annával, akit születésem óta ismerek, sőt ennél szorosabb kötelék is van köztünk. Tanárként itt tanított Esztergomban, itt lakik és a legtöbben valahol biztosan összefutottak már Vele valamikor, mondjuk egy kóruskoncerten, versmondó estjén, vagy valamilyen kulturális rendezvényen. Amiben mégis a legtöbbet adja számunkra, az a sok szeretetteli önkéntesség, legyen szó beszélgetésről, meghallgatásról, bátorításról, vagy gyakorlati segítségnyújtásról főként gyermekek felé.

Nem lett családod – férjed és gyermekeid -, de az évek során mégis rengeteg gyereket kaptál, akik lépten-nyomon körülvettek, mintha a sajátjaid lettek volna. Kik ők, hogy alakult ez?
Az első gyermek, aki érzelmileg közel került hozzám, a testvérem elsőszülöttje. Akkor voltam 24 éves, és kérésükre a keresztanyja lettem. Hamarosan született egy testvére, így mindketten sokat jelentettek számomra. Majd a barátaim is családot alapítottak és sorban születtek a gyerekek. Felkértek keresztszülőnek, így szaporodott keresztgyerekeim és lelki gyermekeim száma. Te lettél a második. Majd egy másik baráti családban, ahol nem lehetett saját gyermek, örökbe fogadtak 3 gyermeket. Bár ők nem voltak hívők, mégis azt fogalmazták meg, hogy szerintük a hívő emberek boldogabbak, ezért szeretnék a gyermekeiket megkeresztelni. Megkértek, hogy legyek a keresztszülőjük, így lett rögtön 5 „gyermekem”. Majd egy tanítványom ment férjhez, s az ő négy gyerekéből kettő szintén keresztgyermekem lett. Az évek során jött még 2 újabb, s így összesen 9 gyermekes keresztmama lettem. Az utolsónál szerintem már idős voltam ehhez a feladathoz, de a szülők – akik közül az édesanya szintén tanítványom volt – ragaszkodtak hozzám. Természetesen a gyerekek testvérei is a lelki családba tartoztak, ők is közel álltak hozzám. Idővel lettek bérmagyerekeim is, részben közülük, vagy a testvéreik közül valaki. Érdekes történet, hogy egy családban mindhárom gyermek bérmaszülője voltam már, amikor kiderült, hogy az édesanya még nem bérmálkozott. A következő évben felkészült, s ő lett az utolsó bérmagyerekem. Véletlenül ők is kilencen vannak. A tanítás is hozott mellém gyermekeket. A tanítványaim közül is többel megmaradt a kapcsolat. A Bazilikában működött egy ifjúsági hittancsoport. Kovács Tibor atya vezette, de megkért, hogy én is legyek jelen a foglalkozásokon. A beszélgetések végén egy csapat sokszor hazakísért, és éreztem, hogy szívesen maradnának még együtt. Az otthonomban folytattuk a beszélgetést. Ebből a csoportból is alakultak barátságok, majd a későbbi családjaikkal is. Így lettem sok helyen pótanyuka, később pótnagymama.

Mit jelent számodra az, hogy valakinek a lelki anyukája vagy?
Azt tapasztaltam, hogy ez nemcsak annyi, hogy egy születés- vagy névnapról megemlékezel, hanem sokkal több, főként, ami a találkozásokat illeti, mert a hétköznapokban is volt, hogy vállaltál velünk kapcsolatos feladatokat, amivel segítetted egyrészt a családunkat, másrészt szorosabbra fűzte a kötelékeket köztünk.
Rendszeresen imádkozom a lelki gyermekeimért, felelősnek érzem magam értük. Természetesen, ha a szülőknek olyan feladata volt, hogy szükségük volt gyerekvigyázóra, akkor vállaltam ezt, vagy kísértem gyerekeket szakkörre, zeneiskolába, egyéb programokra. Így gyakorlatilag is jelen lehettem az életükben. Nyaranta meg pláne! Egy idő után azt éreztem, hogy nem elég a nyár arra, hogy minden keresztgyerekemmel tudjak minőségi időt tölteni, pár napot jöhessenek hozzám nyaralni. Akkor jött egy ötlet, hogy legyen egy olyan tábor, ahova mindenkit meg tudok hívni, együtt tudok lenni mindnyájukkal, és közben a szülők tudnak kettesben nyaralni, vagy olyan feladatokat elvégezni, ami gyerekmentesen könnyebb.

Ha most visszanézel arra, hogy nem lett családod, és így alakult az életed, hogy látod ezt?
Nagyon nagy hálával a szívemben. Amikor elmúltak azok az évek, amikor az ember erre vágyakozik, megkaptam azt az ajándékot, hogy rájöhettem, ez az én utam. Még gondolatban sincs hiányérzetem, mert annyi örömet kaptam az évek során! Azt érzem, hogy a helyemen voltam, és ezért hálás vagyok Istennek. Idős hölgyektől hallottam, akik egyedül – bár szeretetben gazdagon – éltek, sajnálják, hogy nem lett gyermekük. Engem gazdagon megajándékozott velük az Úr.

Vissza tudsz emlékezni arra, hogy mikor érezted meg ezt, hogy már nincs benned hiány, hanem azt érzed, hogy az életed ilyen területen is teljesen betöltött?
Közel negyven évesen szerveztem először a dömösi tábort. Kezdetben 20 gyermek volt, majd idővel nőtt a létszám 40-45 főre. Ezt 25 évig csináltuk. Az évek múltával már a saját gyermekeiket hozták a kezdetben kamaszkorúak. Az induláskor sok kicsi volt, 8-9 odafigyelésre szoruló óvodás korú. Amikor átmentünk a templomba, előttem ültek az iskolások, karomon, egyik és másik térdemen is 1-1 kicsi, mögöttem meg a kamaszok. Végignéztem rajtuk és öröm töltötte el a szívemet. De jó nekem, hogy Isten szőlőjének munkása lehetek! Itt eltűnt bennem az, hogy nem a saját gyermekeim, de gyermekek, akik számomra nagy ajándékot jelentenek.

Volt olyan, hogy magányosnak érezted magad? 
Olyan volt, hogy személyes társra vágytam, de magányos nem voltam, mert nagyon sok barát vett körül. Mindig kapcsolatban voltunk, vagy én mentem hozzájuk, vagy ők látogattak engem, közös programokat szerveztünk. Inkább úgy mondanám, hogy társtalannak éreztem magam azokban az években, amikor mindenkinél ez volt a „program”. Akkor voltak nehéz idők, de az volt a szerencse, hogy akkor is ott voltak a családok, a lelkigyerekek, tanítványok, jóbarátok. Visszatekintve mindig harmóniában voltam a világgal, nem emlékszem olyan időszakra, hogy ennek kívülről lett volna lenyomata.

(A cikk az EFOP-1.2.9.-17-2017-00025 „NŐK-Munka-Család” projekt keretén belül valósult meg)